9 jótanács a közlekedésben résztvevőknek

Lassan négy éve bringázom itt Budapesten, ezen idő alatt felszabadítottam magam az itteni tömegközlekedés nyűgjei alól, és csak akkor szállok BKV-ra, ha tényleg rá vagyok kényszerülve, azaz ha olyan baja van a bringámnak, amit nem lehet hipp-hopp megjavítani. Hardcore bringásnak tartom magam, nekem nem számít, hogy tél vagy nyár van, tűző napsütés, hó, jégeső vagy zivatar, tekerem a Fecském, mert így érzem jól magam. Szögezzük le itt az elején: Budapesten rohadtul nem egyszerű veszélymentesen közlekedni. Sajnos eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy a közlekedésben résztvevők toleranciaszintje a többi résztvevővel szemben eléggé alacsonyan van. Erre egy tipikus és jó példa az, amikor a gyalogos rálép a zebrára és a felé jövő autós nem hogy lassítana, de még inkább rálép a gázpedálra, mert ő annyira kurvára siet, hogy a gyalogos takarodjon az útból. Tőlünk nyugatabbra, civilizáltabb társadalmakban ilyen nincs.

Nem akarom én itt megváltani a világot, de adnék minden közlekedésben résztvevőnek 3-3 jótanácsot, amelyek régóta fogalmazódnak bennem és most már nem bírom tovább magamban tartani. Ez a kilenc kérés, amiket alább leírok, nagyon egyszerű és betartható dolgok. Nem igényel különösebb extra erőfeszítést, viszont hiszem, hogy ha ezeket megfogadjátok, akkor itt Budapesten, de akár másutt is, sokkal biztonságosabbá válhat a közlekedés, kevesebb baleset történne és az egymás iránti toleranciánk is sokat javulna. Ezek a konzekvenciák saját tapasztalatokon alapulnak.



3 egyszerű kérés a bringásokhoz:

1) Vegyél lámpát! A saját érdeked és másoké is, hogy látszódj a sötétben. Ha már van lámpád, akkor NE tedd előre a pirosat, mert kurvára zavaró, bringásnak, autósnak egyaránt! Ha a lámpádnak brutális fényereje van, akkor ne villogtasd, mert aki szembe jön veled káprázni fog tőle és jó eséllyel tér le az útról vagy megy neki valamilyen tereptárgynak.

2) Ha arra kényszerülsz, hogy gyalogosjárdán közlekedj, akkor lassíts, mert a járda a gyalogosoké. Benne van a nevében is: JÁRda. Tiszteld a gyalogost, ne várd el tőle, hogy kitérjen az utadból, ne siettesd, inkább állj meg és várd meg míg tiszta lesz a szakasz.

3) Tiszteld az autóban ülő sofőrt! Ha előzékeny veled szemben, köszönd meg egy biccentéssel vagy intéssel. Ha te voltál szabálytalan és TE ezt tudod, akkor kérj tőle elnézést egy kézmozdulattal. Hidd el, sokat számít és a bringások megítélésén is javít.


3 egyszerű kérés a gépkocsivezetőkhöz:

1) Kérlek használd az indexet! Nem, nem a hírportálra gondoltam, hanem a narancssárgán villogó lámpákra a kocsid 6 pontján. Nem dísznek van ott. Elvileg jogsit is csak úgy kaphattál, ha bebizonyítod, hogy tudod használni. (Tudom, mert nekem is volt jogsim. Lejárt, nem hosszabbítottam meg.) Ha használod, ne az utolsó pillanatban, bár az is jobb mint a semmi.

2) Ha leparkolsz az út szélén és kiszállnál a kocsiból, nagyon kérlek, hogy előtte nézz bele a visszapillantóba, de akár a fejedet is megfordíthatod, hogy biztos légy abban, nem jön a parkoló autók mellett bringás, aki belészállhatna az ajtódba. Te a szervízt spórolod meg, a bringás meg a kórházat.

3) Nem jó poén, ha 10 centire húzol el a bringás mellett 60-80-al. Azon túl, hogy a kevésbé rutinos kerékpárosok összefossák magukat, az ijedtség miatt akár padkára mehetnek, felbukhatnak, a mögöttük érkező kocsi elé eshetnek, ami garantált hullaházat jelent. Téged véd egy fémkasztni, minket csak a gondviselés. Szóval kérlek szépen: ne légy fasz és ne ijesztgesd a védteleneket!


3 egyszerű kérés a gyalogosokhoz:

1) Mielőtt lelépnél az úttestre egy nagyobb kocsi vagy furgon mögül, nézz körül, hogy nem jön-e senki. Még akkor is, ha épp olyan fontos dolgokat intézel, mint a telefonod buzerálása, ivászat, bámészkodás. Gyalogosok számára az egyes számú túlélési szabály!

2) Ha a járdán a veled szembe jövő bringás félreáll, hogy utat adjon neked, akkor ne próbáld meg még ezek után fellökni!

3) A saját érdekedben kérlek, hogy sötétedés után, ne kódorogj sötét ruhában kivilágítatlanul egy kivilágítatlan bringaúton (sajnos sok ilyen van). Kutyát se sétáltass ott és akkor! Biztos nem örülnél, ha húsz-harminccal beleszállnék a te vagy a házi kedvenced bordái közé és én sem szeretnék emiatt oltári nagyot zakózni, valamint háziállatot lemészárolni.

Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kritikát fogok kapni emiatt a blogposzt miatt, illetve főleg a bringás létem miatt, mert divatos dolog minket savazni, de az az igazság, hogy tényleg megérdemlem. Én sem vagyok szent, én is megszegek bizonyos szabályokat - mint ahogy sok autós és gyalogos-, ha úgy látom, hogy az a saját testi épségem megőrzése érdekében történik. Igen, képzeld, tényleg van olyan, amikor kénytelen vagyok szabályt szegni, bár te aki az autóban ül, vagy megy a járdán, nem látja az okokat, csak azt látja, hogy a "köcsögbringás leszarja a világot". Nem így van, az életemet féltem. Szeretek élni, de az az igazság, hogy minden nap küzdök az életemért, hol jobban, hol kevésbé. Én csak egy dolgot szeretnék: ne kelljen minden nap azt éreznem, hogy a túlélésért kell küzdenem!

4. Fotomarathon, ami nekem az első volt

Tegnap részt vettem életem első Fotomaratonján, de nem sokon múlt, hogy ezt is kihagyjam. Történt ugyanis, hogy előző este hirtelen felindulásból elkövetett ivásban+bulizásban vettem részt, hajnal fél 4-kor feküdtem le és reggel épphogy kiértem a regisztráció végére Budára az Allee-hoz.

A verseny rövid leírása: 12 óra alatt 24+1 témához kellett fotót készíteni, este 10-ig bezárólag. A képeket ma reggel 10-ig kellett feltölteni a verseny oldalára. Eredetileg szomabt 10 órától indult volna a verseny, de mivel volt egy kis csúszás , kb fél óra késéssel tudtak a versenyzők a feldatoknak nekilátni. Az uccsó képemet 4 perccel 22:00-után sikerült elkészítenem, remélem ezt még elnézik a szervezők, elvégre az még belefért a 12 órás időintervallumba. Ha mégsem, akkor óvást nyújtok be, az tuti.

Amúgy a verseny nem volt egyszerű. Eleve másnapos voltam és úgy terveztem bringával járom a várost, témákat keresve. Volt egy pont, amikor azt gondoltam feladom, még ki is mondtam hangosan, de hála Mózesnek, aki később becsatlakozott segíteni, sikerült a hiányzó képeket is elkészítenem. egyrészt lelket öntött belém, másrészt meg projektmenedzselte az utolsó képek elkészülését, ezúton is köszönöm neki! Nem gyengén nyomtuk, ugyanis elképesztő időket tekertünk a városból helyszínről-helyszínre gurulva, mindezt a szombat esti kaotikus budapesti forgalomban. Mire meglett az összes kép, kész fizikai roncs voltam, amin nem segített, hogy az fotókat még az éjjel meg kellett szerkesztenem és fel kellett töltenem. Feltöltéskor még ráadául volt egy gikszer is, mivel túlterhelődtek a szerverek és képtelenség volt bármit is feltölteni hajnalban. Írtam egy levelet a szervezőknek, hogy "para van", de szerencsére jól álltak hozzá a dologhoz és a megadott határidőn túl is fel lehetett tölteni a munkákat, miután helyrehozták a hibát.

Született néhány középszerű és elmeroggyant fotó is, léptem be tiltott területre, megkértem néhány utca emberét, hogy hadd készítsek róluk fényképet, legnagyobb meglepetésemre mindenki készségesen segített. Nekik is nagy köszönet jár!

Ezek pedig a képek a témák sorrendjében:

0. A rajtszámom és én


1. Allee hopp - jó reggelt


2. Mosoly


3. Mi van a mélygarázsban?


4. Vicces


5. Terek és lakóik


6. Szemüvegen át


7. Mozgásban a világ


8. Ez állati


9. Jelbeszéd


10. Történet egy képben


11. Múlt a jelenben


12. Arc


13. A hídon


14. Más szemszögből


15. Ahol a pénz az úr


16. Mi kell a nőnek?


17. Zene nélkül mi érek én...


18. Fénytörés


19. Egy kis romantika


20. Ablak a világra


21. Várusunk "máskép"


22. Kell egy kis áramszünet


23. Ha nincs ló, jó a ........ is


24. Már csak ez hiányzott (a végén)

A légy és a szélvédő esete

Ismeritek azt a viccet, hogy "mi villan át a légy fején, amikor nekicsapódik a kocsi szélvédőjének? - A segge." Nyilván a helyes biológiai meghatározás a "potroha" lett volna, de azt nem mindenki fogja fel, legalábbis eddigi tapasztalataim szerint. Ebből azt akarom kihozni, hogy ma majdnem én voltam a légy, de kezdjük az elején.

Óbudán dolgozom a Graphisoft Parkban, bő 25 perc, amíg a lakásomtól kitekerek odáig. Kb 400 méterrel a Park bejárata előtt van egy kereszteződés, ahol az Óbudai rakparti út és az Auchan illetve a Szentendrei út felé vezető bekötőút. Van itt bringaút is, gyalogos átkelőhely, szóval egy rossz pillanatban minden összejöhet. Ma egy kicsit késve indultam útnak, úgyhogy nagyon tekertem, hogy mielőbb beérjek. Ez nem egy túl telített szakasz, legalábbis ami a gyalogosokat és a bringásokat illeti.

Ma reggel viszont egy címeres ökörnek majdnem sikerült gondoskodnia róla, hogy ez legyen az utolsó utam. A Park irányából jött, átváltott a lekanyarodó sávba és én úgy gondoltam, hogy bőven lesz ideje lefordulni az Auchan felé és nekem nem kell se a sebességemen, se az irányon változtatnom, csak lazán megyek tovább. De ehelyett egy huszárvágással keresztülhajtott a bringasávon, aztán hosszába rá a zebrára, és konkrétan behajtott a járdaszigetre, oda ahol autósnak kurvára semmi keresnivalója nincsen! Na, pont itt találkoztunk, a járdaszigeten. Ahol mindkét oldalon 15 centis padka van, csak hogy ne legyen könnyű menekülni. Az autósok gyöngye meg nemhogy lassított volna, de még bele is taposott a gázba, hogy minél előbb kikerüljön onnan, miközben lengette a kezét, hogy "bocs-bocs". Félrerántottam a kormányt, kb 30 cenire ment el tőlem, szerencsére nem padkáztam megint egy olyat mint pár hete. Ja és amúgy ezt a manővert azért tette meg, mert a brinagúttal párhuzamosan futó bekötőútra szeretett volna behajtani. Azt amúgy szabályosan csak az Auchan irányából lehet, ami neki kb 30 másodpercébe lett volna, mivel ott van egy körforgalom és faszán meg lehet fordulni. De nem bazmeg, meg kell szegni fél tucat szabályt, életveszélybe kell sodorni másokat! Az eset egyébként kb 2-3 másodperc alatt lezajlott.

A legszomorúbb az egészben, hogy ezt a fószert ezen a héten másodjára láttam ezt a manővert végrehajtani, csak előző alkalommal 20-30 méterrel hátrébb voltam és nem voltam közvetlen életveszélyben.

A napom alaphangulata fenomenális. Lehet szidni a bringásokat, de a jó kurva anyját az ilyen sofőröknek! Aztán majd ha egyszer valakit tényleg felken a szélvédőjére, akkor majd nézhet ki a fejéből ostobán.

Csatoltam egy Google maps képet a szakaszról. Klikkelj, nagyobb lesz.

Tüntetés a Sajtószabadságért

Tegnap kint voltam Mózessel+bátyjával+még néhány ismerősükkel a címben megjelölt eseményen, ami mellesleg a Fészbukon szerveződött. Azt mondják az okosak, hogy kb. 30.000-en voltunka Szabad Sajtó útján, ami azért nem rossz eredmény, de a milliótól még messze van.

Bukó kell

Tegnapelőtt jártam egy volt kollégámnál, akinek pár hete volt egy elég komoly bringás balesete komolynak semmiképp sem mondható sebesség mellett. Konkrétan széttört az arcának a bal oldala, műteni kellett, varrni, foltozni stb. A látogatás után rádöbbentem, hogy akár én is lehetnék vagy lehettem volna a helyében. Amióta fixizem, nem hordom a régi bukómat, mert már annyira szétment a belső keret 2 év használat során, hogy idegesített bringázás közben, folyton állítgatni kellett. Meg már átélt pár esést, és már nem bízom meg benne maradéktalanul. Szóval leszoktam róla elég hamar és nem is vettem újat. Azóta már engem is elsodortak egyszer, 10-20 centin múlt, hogy nem kaptak el jobban oldalról, akkor lehet, hogy nem úsztam volna meg pár zúzódással meg horzsolással és voltak egyéb meredek szituációim is.

Most újult erővel vetettem bele magam a zinternet erdejébe, hogy megtaláljam "A" bukósisakot. Miután átnéztem kb egy tucat bringás oldalt, megnéztem több száz terméket és elolvastam 10-20 véleményt a potenciális jelöltekről, nagyon úgy tűnik, hogy megvan a nyertes:

Giro Ionos (egy review itt: http://www.bicycling.com/gear/detail/0,7989,s1-18-125-704-0,00.html)

Egyetlen pici aprócska probléma van csak: az ára. A legolcsóbb amit találtam 50.000 HUF itt Mo-n, de amúgy jellemzően 60.000 körül árulják a legtöbb helyen. Namármost, ennyi pénzem nincs egy sisakra, bár tudom, hogy a biztonságra nem szabad sajnálni a pénzt. Ebay-en találtam 30k környékén, megfelelő méreteben és színben, de tekintve, hogy most annyira nem vagyok eleresztve anyagilag, ezt is meg kell gondolnom. Egyelőre kivárom a márciust és vásárlás előtt mindenképp felpróbálom egy bringaboltban. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha nem is veszek Ionost, mindenképp Giro sisakra fogok beruházni, mert elég jó cuccaik vannak.

Unatkoztam és éhes voltam

...és lett belőle egy kis rövid stop motion szösszenet.

Megraktuk a bányát fixivel JÓL!

Fúúú, több mint fél éve nem írtam posztot, faszkorbácsot érdemelnék emiatt! Sajnos (vagy nem sajnos) a Twitter+Fészbuk+Tumblr kombó eltérített a régi blogomtól, pedig bőven akadt volna miről írni. (Ja és sokat is dolgoztam, de tényleg!) Mindegy, 2011 első posztja legalább valami olyasmiről szól, ami számomra meglehetősen nagy élmény volt. Ma abszolváltam életem első bringaversenyét, ráadául egy bányában!

Szóval az úgy történt, hogy valamikor a hét elején @peet_78, akit kb 2 hónapja követek twitteren és ezelőtt soha nem találkoztunk, dobott egy twittet, hogy keres még egy jelentkezőt a Vakond Futam nevű bringaversenyre a csapatába. Gyorsan utánanéztem miről is szól ez és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy ezt a versenyt a kőbányai bányában tartják, 20 méter mélyen a föld alatt. Azonnal válaszoltam, hogy én vagyok az embere. "Rögzített Kerékagyak" lett a csapatnevünk, tudtommal mi voltunk az egyetlen bagázs, akik fixivel vállalkoztak a feladatra.

Harci smink feltétele, sisak bérlés, rajtszám és karszalag feltétele után legurultunk a bányába. A helyszínre érkező látogatók száma egyébként limitálva volt, minden versenyző egy vendéget vihetett magával, illetve a többi vendégnek előzetesen kellett regisztrálni. Én Mózesnek szóltam, hogy jöjjön és hozzon kamerát is. Majd ha elkészül a videó amit készített, tuti felteszem ide!

A bánya lenyűgöző volt, a verseny részére viszont csak egy "kis" részét engedték át. A pálya így is kb 1,5 km hosszúságú volt, teli hosszú gyorsítókkal, éles kanyarokkal, sötét részekkel, buckákkal, akadályokkal és rohadtul csúszós betonpadlóval! Váltóban mentünk, minden versenyzőnek 3-szor kellett végigmennie a pályán. Én voltam a második, az első kanyarban kapásból taknyoltam egy hatalmasat, aztán az első körben még legalább kétszer, a második-harmadik körben már nem számoltam, próbáltam túlélni. Őszintén szólva, nem volt egy fixibarát pálya. A síkos talajon a legváratlanabb helyeken csúszott ki az első vagy hátsó kerék, szinte tök mindegy volt, hogy épp skidelek vagy sem. Párszor zakóztam egyenesben is, mondjuk ott a buckák is segítettek a borulásban. Örültem, hogy komolyabb sérülés nélkül megúsztam, így most csak kb egy tucat zúzódással meg horzsolással lettem gazdagabb, bár láttam egy csávót, akinek ömlött a szájából a vér. A bicajom már nem volt ennyire szerencsés, bár ha azt veszem, hogy csak a jobb oldali klipsz tört ketté meg lett pár horzsolás a vázon, akkor még egész jól jártam. A végeredménnyel maximálisan elégedettek voltunk, utolsó előttiek lettünk :)

Védelem, mindenek előtt!

Vasparipák :)

Rögzített Kerékagyak FTW! (jobbra Tamás és Peti)

Egy kis trackstand

Peet egyetlen esése a bányában :)

Utolsó nap Londonban: szarvasles

Bár már két hete hazatértem, de annyira elkapott a gépszíj, hogy egyáltalán nem sikerült blogolnom, de nem csak itt, hanem a 10.000 Arcú BP-n sem, amit nagyon röstellek, de igyekszem visszarázódni a kerékvágásba. Mindenesetre az utolsó Londonban töltött napomat nem szeretném kihagyni a sorból.

Tct olyan programot szervezett nekem a visszaindulásom napjára, hogy csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Felvetette azt az ötletet, hogy keljünk fel hajnali 4-kor és sétáljunk ki a közeli Richmond Parkba, amely egyébként London legnagyobb parkja és gazdag faunával rendelkezik, köztük őzekkel és szarvasokkal. Eléggé hihetetlennek tűnt elsőre az ötlet, de annyi fura dolgot láttam már abban a városban, hogy hamar túltettem magam rajta. Így hát három óra alvás után felkeltünk hajnal 4-kor és húsz percnyi séta után már a Parkban voltunk.

Nagyjából negyed óra után megláttuk az első őzeket. Gyakorlatilag elvezettek minket a csordájukhoz, amely kb 150-200 egyedből állt. Szégyen gyalázat, de ekkora őzcsordát még a Bakonyban sem láttam soha, pedig ott nőttem fel... Szóval a látvány lenyűgöző volt. Nagyon lassan közelítettünk feléjük, miközben mérsékelt vehemenciával lőttük a képeket. Láttunk egy albínó őzet is, de ebben nem vagyunk teljesen biztosak, mivel nem sikerült utolérnünk és eltűnt előlünk. Nem sokkal később viszont megtaláltuk a szarvascsordát is, amely kb. 20-25 egyedet számlált. Kb három órát töltöttünk a parkban, elképesztő élmény volt. Ezek után már elmondhattam, hogy London minden arcát láttam.

Szarvasles közben jött az sms, hogy megérkezett a fizum, úgyhogy reggeli után rohantam be a városba még vásárolni 1-2 dolgot, meg hogy még egyszer utoljára találkozzak a magyar szekcióval, köztük Diussal, akihez három éve jöttünk ki Dainnel látogatóba és azóta csak nagyon ritkán láttam élőben.

Este már csak a hazaút volt hátra, és legnagyobb meglepetésemre nem bírtam elaludni a gépen, pedig nem voltam kipihent. Elsőként jöttem ki a reptérről, éjfélre már otthon voltam.

A képeket már elkezdtem feldolgozni. Csináltam Flickr-en egy szettet, sorrendben töltöm fel a képeket. Tegnap egy panorámán kezdtem el dolgozni, amelyet még kb 4-5 másik fog követni. Mire mindennel végzek, sztem lesz pár hét, addig is kitartás!

Vasárnap, a szomorú nap

11-kor ébredtem hasogató fejfájással, amin gyorsan segítettem egy kis kólával és egy bogyóval, amit még otthonról hoztam. (A félreértések elkerülése végett: kóla = Coca Cola, bogyó = Algoflex Forte.) Találtam egy töltőt, amivel új életet leheltem a telómba, és hogy elüssem az időt, valami francia magazin képeit nézegettem és közben próbáltam kitalálni a szavak jelentését. Szar játék volt, többet nem csinálom, amúgy se bírom a franciákat, meg a nyelvüket sem. Utána elindutam dolgomra.

Aznap egy volt kollégámmal kellett találkoznom, akinek vágott dohányt vittem Magyarországról, mert kint nagyon sokba kerül, ha cigivel akarod rombolni az életed. Egy munkaközvetítő cégen keresztül kiment két hónapja dolgozni, de sajnos csúnyán átverték, mert munkát nem kapott és beköltöztették a gettóba. Gyakorlatilag kisemmizték. London északibb, Edmonton nevű részén lakik, ahol a populáció 98%-a fekete és arab. Most alkalmi melókat vállal, alig van pénze, koplal, ráadásul volt egy kisebb balesete is múlt héten, és alig bír járni. Bár ő nem tudja, hogy írok erről a blogomon, és valószínű megkért volna, hogy ne tegyem, ám én mégis megteszem, de a nevét nem árulom el, aki tudja az tudja. Legyen ez intő példa mindenki számára: soha ne menj ki munkaközvetítő cégen keresztül dolgozni Londonba vagy bárhova, mert úgy basszák át a fejed, ahogy akarják! (Amint eszembe jut a közvetítő cég neve, ki fogom írni ide, csak hogy meglegyen.) Tct-n keresztül megpróbáltam neki segíteni, ő el tudja látni jó tanácsokkal és talán munkát is tud neki szerezni, ha lesz üresedés ott, ahol ő dolgozik. Nagyon bízom benne, hogy a két hónapos hányattatásának ezzel vége lesz.

Baszki, az élet mindig azokkal igazságtalan, akik a legkevésbé érdemelnék meg…

Mi történt a hétvégén?

Hogy mi történt? Sokminden és kevés abból, amit elterveztem. Szombaton úgy gondoltam, elhajókázok Greenwichbe, hogy megnézzem azt a híres vonalat. A Temzén való hajókázás kellemes volt az Anglián végigsöprő meleghullámnak köszönhetően. Greenwichbe megérkezvén egyből felgyalogoltam a dombra, ahol az obszervatórium található (csak Attis kedvéért: ÓVSZERVATÓRIUM), és hosszas gondolkodás után rászántam magam, hogy beállok abba a sorba, ami arra várt, hogy a greenwich-i vonal mentén álló hosszában kettéhasított fémglóbusz elé álljon keresztrefeszített Krisztus-pózban, egyik lábbal keleten, a másikkal nyugaton. Engem csak a vonal érdekelt, meg a Kelet-Nyugat. Kb fél óra volt, mire sorra kerültem, mert nem volt kedvem megküzdeni az előttem álló japánokkal/indiaiakkal/spanyolokkal/satöbbivel a gyorsabb előrejutásért. Nagy túlerőben voltak, magyar anyázást meg nem halottam sehol. Közben még mindig tartott a kánikula. Épp előttem állt egy angolul beszélő család, akikkel volt egy kis közös jelenetem.

Szereplők: Dad, Mom, 4 gyerek (a statiszták), Zsutti.

Dad:

- Darling, mi most tényleg be akarunk állni az elé a fém-izé elé fotózkodni? Fényképezzük le gyorsan, aztán húzzunk innen.

Mom:

- Mondd csak darling, te hogy szereztél barátokat az egyetemen?

Zsutti visszafojtva kuncog Dad mögött. Dad megfordul.

Dad:

- Ne haragudj, de csinálnál rólunk egy képet, ha végre sorra kerülünk?

Zsutti:

- Persze, nagyon szívesen segítek.

Dad (odafordul Mom-hoz):

- Látod ezt? Épp szereztem egy barátot!

Mom:

- Gratulálok! Tudtam, hogy képes vagy rá, még van remény.

Zsutti (felemeli a kezében lévő Nikon D90-t rajta a f3.5-6.3 18-200 Sigma DC zoom objektívvel):

- Szerencsés napotok van! Nagyon jó fotókat készítek!

Mom:

- Óóóó! Egy profival van dolgunk! Végre lesz egy jó közös képünk! Ennél jobb barátot nem is szerezhettél volna!

Zsutti (elégedetten mosolyog):

- Ó dehogy, én csak hobbiból kattintgatok :)

A sor lassan csorog előre, mígnem odaérünk a Glóbuszhoz. Kezembe nyomják az X márkájú kompakt fényképezőgépet, majd fél perc alatt beállítom a hattagú családot, hogy mindenki jól látszódjon. A keresztrefeszített pózt NYILVÁN hanyagoljuk. Első kép: Dad elrontotta, nem látszik jól. Második kép: mindenki látszik, mindenki elégedett. A család örül és lassan elvonul, de nem elég lassan.

Dad:

- Nem akarod, hogy lefényképezzelek téged is?

Zsutti:

- Köszi, de annyira nem érdekel, hogy egy fém-bigyó elé beálljak és hülye pózokat csináljak.

Dad először furán nézett rám, majd jót röhögött, miközben a család többi tagja megrökönyödve tekintett rám és megvetésel elfordultak tőlünk.

Ezért a kis jelenetért megérte elmenni Greenwich-be, a fél tonna kép, amit készítettem, már csak ráadás volt számomra. Ezután visszasétáltam a part felé, belebotlottam a helyi piacba, ahol megtömtem a bendőm. Ez volt kora délután.

Közben felhívott Attis, hogy ő aznap érkezett vissza Londonba, és ezért mindenképp találkoznunk kell. Megbeszéltük, hogy a következő hajóval visszamegyek, beülünk egy pub-ba és megnézzük a német-argentin meccset. Így is történt, de a visszaúton jól leégett az arcom, úgy néztem ki, mint egy napszemüveges rák. A Liverpool Street Station környékén futottam vele össze, meg Brooke-kal, aki Attis következő lakótásra lesz. Súlyos arc. A meccsből csak a második félidőt láttuk, de nem volt nagy baj, mivel a legtöbb gól akkor született. Volt pár cider-jéger kombó meg nagy visítás. Később csatlakozott hozzánk Gausz, aki szintén sok éve kint élő honfitársunk. Még több visítás, még több cider-jéger kombó meg még egy meccs. A srácok kitalálták, hogy este bulizzunk, úgyhogy elintéztem, hogy ne kelljen hazamennem Richmondba, Brooke meg elvitte a cuccomat az albijába biztos helyre. Ennek megfelelően éjszaka buliztunk, ittunk, találkoztunk még magyarokkal, meg mindenféle angol arcokkal, továbbmentünk másik helyre, nem engedtek be, aztán elmentünk Attis haverjának a barátnőjének a lakására, ahol végre újra ettünk, én pl Greenwich óta először. Ez volt hajnali 4-kor. Következő utunk Brooke-hoz vezetett, aki a megbeszéltekkel ellentétben nem vette fel a telefonját és nem engedett be a házba, ezért Attis egy régi bevált módszerhez folyamodott: kaviccsal dobálta az egyik ablakot és kb 15 perc múlva valaki be is engedett. A házban megtaláltam a táskám és megcéloztam az első kanapét. Volt ott egy német lány, megbeszéltük életünk legnagyobb/legérdekesebb/legcikibb berúgásait, majd végre elaludtam. Szóval ez volt a szombat.

Kényszerlazaság

A mai illetve most már tegnapi nap elég laza volt, több szempontból is. Egyrészt úgy vagyok vele, hogy most már fölösleges bárhova rohannom, a London Pass-os helyekből max napi egyet vállalok be, helyette inkább fel-alá sétálgatok a városban és élvezem a miliőt, másrészt ma estére mindkét lábamra nőtt egy vízhólyag. Eddig csak a jobb nagylábujjam alatt volt egy, kb 3-4 napja nőtt oda, de ma estére a bal kislábujjamon is kiburjánzott egy. A két vízhólyagnak és a pár kilós táskámnak hála olyan a járásom, mint kezdő rappernek az első fellépésén.

Délelőtt és kora délután szénné fotóztam a Big Bent, csak azt nem értem minek, mivel már van róla néhány képem, meg aztán kevés klisészerűbb dolog van itt a városban. Utána pihentem a Trafalgaron, majd részt vettem egy csatornatúrán. Igen, Londonban is vannak csatornák, a történelmük is érdekes, megtudtam például, hogy egészen Észak-Angliáig el lehetne jutni rajtuk és hogy a mai napig rengetegen élnek a csatornák hajóin. Igazán különleges életforma, ebbe születni kell. A túra Little Venice-ből indult és Camden Townban ért véget. Alig vártam, hogy végre újra eljussak oda :)

Aki még nem járt soha Camden Townban, annak el sem lehet magyarázni, hogy milyen, mert elsőre még akkor is nehezen fogja fel az ember, amikor ott van. Camden gyakorlatilag egy hatalmas piac és alternatív művésznegyed egyben. Itt mindent megvásárolhatsz, amit a város más részeiben hiába keresnél. Nehéz leírni na, nem is próbálkozom tovább. Belevetettem magam a piac sűrűjébe, azt sem tudtam merre megyek, csak azt, hogy mit kerestem: a Cyberdog üzletet. Három éve mikor betévedtem ide, még egy hatalmas labirintus volt, most már egy sokkal modernebb és átláthatóbb üzletközpont, de a stílus nem változott semmit. Ez minden elektronikus partiarc Mekkája. Vettem is magamnak egy trikót. Sajnos csak egyet, mivel a pénzem fogyóban és még három napig jó lenne enni-inni néha. Viszont ha hétfő reggel megjön a fizum, akkor mindenképp teszek még egy kitérőt Camdenbe! (És akkor végre öcsémnek is tudok venni valamit. Sorry bro, de mint mondtam a tetoválásodat kifizetem, így te maradtál a sor végére...) Végül betértem egy pub-ba, ahol megnéztem a Hollandia-Brazília meccs második félidejét egy cider társaságában.

Mire este 8 körül hazaértünk Tct-vel, már naggyon laza volt a járásom, a vállam is leégett, szóval most alul-felül fájok.

Egyébként képeket még azért nem tettem fel egyet sem, mert kell egy kis idő, amíg feldolgozom őket. Pár száz képről beszélünk, abból mondjuk van sok selejt, de még így is durva meló lesz átrágnom magam rajtuk. Egyébként egy panorámát már elkezdtem összerakni (a néhányból) de nagyon szivatós munka, úgyhogy jól esne egy kis biztatás :)

Na, jóéjt, vagy reggelt, vagy ami épp van nálad, kedves olvasóm!

Kliburnből Richmondba

Tegnap és tegnapelőtt nemvolt bejelentkezés Londonba, mivel csöppet elfáradtam és nem volt kedvem blogolni. Röviden a tegnapelőtti nap történései:

Tower: a londoni vár. Ide is ingyen mentem be a London Pass-szal, részt vettem a Beefeater Guide-on, ami nagyon tetszett, mivel az egyenruhás vezető érdekes sztorikkal és igazi angolos stílusban szórakoztatta a népet. A Towerben tekinthetők meg az angol koronázási ékszerek, azaz rengeteg arany cucc rengeteg drágakővel, köztük a Cullinan I. és II., valamint a Koh-I-Noor gyémántok és volt ott egy színarany bóléstál is, ami inkább kád volt, mivel simán belefértem volna ülve. Az angol nemesség tud szórakozni, na! Ami még érdekes volt, azok az angol királyok harci páncélzatainak kiállítása. Ez utóbbi kettőt fotózni és videózni tilos volt és én többnyire be is tartottam a szabályt, mert egyrészt jobb a békesség, másrészt félhomály volt, harmadrészt meg semmi értelmét nem láttam, mivel annyi minden van ott, hogy azt tényleg saját szemmel kell látni.

Utána felmentem a Tower Bridge-be, de az ottani tárlat volt eddig a leggyengébb eresztés, amihez szerencsém volt itt Londiban, bár kétségkívül voltak érdekes részei. Aznap fájt a fejem és nem volt sok kedvem újabb kilométereket sétálni, ezért időben hazamentem Zsuval és utoljára pihentem Kilburnben.

Tegnap áttettem székhelyemet Richmondba, Tct-hez. Most kicsit messzebb vagyok mindentől, de ez a távolság sem áthidalhatatlan a jól működő TFL-nek köszönhetően. Tegnap végre elmentem a Design Museumba, ahol 3 éve csak a shop-ig jutottam el. Ezúttal előbb megnéztem a kiállítást, aztán mentem le a boltba, de nem vettem semmit, mert brutális áraik vannak, így sok érdekes kis dolgot hagytam ott fájó szívvel (Pl egy "Good Design = Happy World" feliratú bögrét, ami £10-ot kóstált). Utána összefutotunk Tct-vel és kiültünk a London Eye melletti füves részre ciderezni, dumálni, meg lesifotózni.

Kb ennyi mára, most rohanok be a városba elkölteni a maradék pénzem jelentős részét. Vagy nem, majd kiderül.

A jó turista

Tegnap reggel úgy ébredtem, hogy fájt a térdhajlatom, de a kezdeti bicegéssel együtt hamar elmúlt. Kora reggel esett az eső, ezért a biztonság kedvéért elpakoltam az esőkabátomat. Úgy gondoltam, hasznosan kéne eltölteni a napot, úgyhogy a kiadós reggeli után nyakamba vettem a várost. Megfogadtam Syntax tanácsát és a Regent Street-en betértem a London Visitor Center-be, ahol vettem egy London Pass-t. Ez azt jelent, hogy leperkáltam £82-ot, amiért 55 londoni látnivaló/étterem/program/whatever közül válogathattam, ahova ez ingyenes belépőt jelentett, illetve extra ajándékot, ha ezen helyek némelyikén egy bizonyos értékben vásárolok. Syntax, big THX! Nem bántam meg, és még csak egy napon vagyok túl, a maradék hatból.

Elsőként ellátogattam a Monument-hez, amelyet az 1666-os tűzvész emlékére állítottak. 311 lépcsőfok megmászása után jutottam fel a tetejére és a város teljes körpanorámája fogadott odafenn, amelytől rácsok védték meg az embert, nehogy belezuhanjon. A fotózás nem volt egyszerű dolog, mivel a rács viszonylag sűrű szövésű, és csak elvétve találtam egy-két nagyobb lyukat, ahol valahogy átpasszíroztam a 62 mm szűrőméretű 18-200as Sigmát. Fókuszálás közben kicsit le is kaparódott az obi borítása, úgyhogy ezt már csak nagyon olcsón tudom eladni... Mindegy, végeztem a kötelező körrel, élveztem a magaságot, de a panoráma nem volt olyan lenyűgöző, mint pl New York-é. A kijárathoz visszaérve kaptam egy oklevelet, hogy megmásztam a 311 lépcsőt.

Ezután elgyalogoltam a St. Paul katedrálishoz, ahova szintén ingyen mehettem be. Tilos volt fényképezni illetve videózni, de nem is csodálom, mivel tök felesleges. Élőben kell látni, mozgó és állókép nehezen tudja visszaadni azt a gigantikus belső teret és az übergazdag díszítést. Sorry srácok, de én sem fotóztam, jobb a békesség. A St. paul nagyon magas és feljebb van még néhány érdekes része az épületnek, például a kupola belseje, ahol 30 méterrel a padló felett van egy Whispering Gallerynek nezvezett körgaléria. Onnan továbbmentem a Golden Gallery felé, amely a katedrális legmagasabb kilátója, ahol újra a teljes panoráma fogadott, de ezútal nem védett háló a lezuhanástól. Nem is terveztem, hogy kipróbálom. Mivel a legutolsó turnussal mentem fel és rengetegen voltunk, úgy terelgették a turistákat, mint a libákat, a szűk helyeken csak egyesével fértünk el. Ráadásul mindez nagyon gyorsan történt, úgyhogy kézből lőttem a cloudporn-os panorámákat. Egyébként a szűk spirális lépcsőhálózaton felfelé menet az összes kamasz srác a felettünk haladó lányok kivillanó bugyiját fényképezte. Még az előttem haladó középkorú pár férfitagja is, aki elsumákolta a képeket, de én láttam hova célzott :) Lányok, ha valaha jó napot akartok szerezni a St. Paul katedrális csúcsába vezető lépcsőn sorban álló hím egyedeknek, akkor légyszi rövid szoknyában és bugyi nélkül tegyétek, köszi! :)

A katedrális után céltalanul bolyongtam, majd sétálgattam a Temze partján és pihentem, amíg újra találkoztam Zsuval, hogy visszaadjam a kulcsait. Rövid poénfotózkodás és eszmecsere után elváltak útjaink. Átsétáltam a Millenium hídon, onnan a Tower Bridge felé vettem az irányt, ahol újabb céltalan bolyongás következett, majd kitaláltam, hogy készítek a hídról naplementés klisémentes fotót (Aha, persze.) Ekkor már elkezdődött az apály, és a túlsó parton kiszúrtam egy vízmentes kavicsos szakaszt, ahova egy létra vezettett le. Átsétáltam a hídon, de ahhoz a szakaszhoz nem lehetett csak úgy odajutni, mivel egy épület udvarából lehetett a létrához jutni. Kezdtem parázni, hogy ezt bebuktam, de addig mentem tovább, amíg találtam egy nyitott lejáratot két épület között. Minden csupa moszat és víz volt, nagyon csúsztak a kövek, párszor majdnem hanyattvágódtam és akárhova esetem volna, nem lett volna túl jó... Meg kellett várnom, amíg a víz annyira visszahúzódik, hogy szárazon meg tudjam közelíteni a partszakaszt. Odaérve nagyon örültem magamnak, majd reménykedtem, hogy ne jöjjenek értem a felettem lévő Royal Navy feliratú dokképületből az egyenruhás emberkék, mivel teljesen rám láttak. Igazából nem tudtam mennyi jogosultságom van ott lenni, de senki nem jött értem, sőt, az egyenruhások kiálltak sörözni a fenti korláthoz. Fuckyeah! Egyébként a klisémentes kép nem nagyon sikerült, túl korán mentem ki és a naplemente is tré volt (egy jó képhez legalábbis), jobb lett volna kék órában lőni valamit, de azt nem várhattam meg, mivel vissza kellett indulnom. Szegény Zsunak holnap (ma) korán kell kelnie egy céges reggeli (!) miatt, és nem lett volna jó túl későn hazaérkezni, így is fél 11 lett belőle. (Mondjuk ezt a "Céges reggeli 7-kor" című szivatást nem lenne egyszerű rámtukmálni, és értelemszerűen Zsu sem örül neki nagyon.

Ma is legyalogoltam pár km-t. Igaz, ma kimaradt a pubozás, de végre ráéreztem a városra, eddig szinte csak bénáztam. Most fáradt vagyok és fáradt. Igen, jól olvastad. Szundi.

Ma is kipurcantam Londonban

Először is azzal kezdeném, ahol az előző posztot befejeztem, azaz a telefonom adat-roaming parájával. Kiderült, hogy én vagyok a hülye, mert miután kicsit elmélyedtem a beállítások között, megtaláltam azt a checkbox-ot, amivel be tudtam állítani a hiányzó fícsört. Még figyelmeztetett is rá, hogy akár sokba is kerülhet, ezért csak akkor kapcsoltam be, amikor tényleg szükségem volt rá. Ezúttal megkövetem a magyar T-Mobile-t, de csak most...

Tegnap sikerült hajnali 3-kor lefeküdni, mert kicsit megszivatott a lemerülő Mac Pro és az, hogy nem vettem észre az On/Off kapcsolót a konnektoron (ami Off-ra volt állítva), ráadásul találtam pár pontatlanságot a munkámban, amelyeket ki kellett javítanom, hogy hibátlanul küldhessem tovább az otthoniaknak. Kb 11-kor másztam ki az ágyból, majd elkezdtem a Google Maps-en bejelölgetni, hogy mit kéne megnéznem. Szándékosan vagy sem, de végül összegyűjtöttem pár itteni temetőt meg egy használaton kívüli gyárépületet, amely érdekes fotótémának bizonyulhat. Jogosan merülhet fel az olvasóban a kérdés, hogy ki az a hülye, aki Londonban temetőket meg gyárakat akar fotózni? Természetesen én, mivel szeretem a temetők hangulatát, meg a lepukkant gyárakét is, és három éve már amúgy is láttam sokmindent, amit egy turistának látnia kell, igaz csak kívülről. Ettől függetlenül ma nem sok értékelhető képet készítettem.

A nap legnagyobb része ezután több kilométernyi sétával és metrózással telt, el is tévedtem egyszer (már megint), és annyiszor átkeltem a Temze alatt és fölött, hogy néha már azt sem tudtam melyik oldalon vagyok. Végül kikötöttem a Founders Arms pub-ban, ahol az angol-német mérkőzést néztük Zsuval, és vacsora gyanánt elfogyasztottam életem első fish & chips-ét, ami után mind a 10 ujjam megnyaltam. A vacsi mellé legurult még egy cider is, aztán elindultam, hogy találkozzak Syntaxerror nicknevű kollégámmal és barátnőjével, akik közben már nem ott voltak, ahol megbeszéltük hogy találkozunk, hanem a Temze túlpartján, így átcsábítottam őket is a pub-ba. Nyaralásuk utolsó napját töltötték éppen. Kellemes találkozás volt, arról nem is beszélve, hogy ők mint valami vérbeli turisták, rengeteg hasznos infóval voltak felvértezve, amiből én is kaptam párat, és emiatt lehet, hogy a temetők és a gyárépületek mellé felveszek a listára néhány klasszikus látnivalót is.

Este 11 felé járt az óra, amikor mindenki elindult hazafelé, így én a legközelebbi metrót céloztam meg: a Waterloo állomást. Itt tudtam volna felszállni a Jubilee vonalra, ha nem lett volna zárva az állomás és akut kétségbeesés lett rajtam úrrá, mert hirtelen nem tudtam hogyan és honnan jutok vissza Zsu albijába. A Jubilee hétvégén zárva van, mert felújítják és én azt hittem, hogy hétköznap ugyanezen okból korábban zárják a vonalat. Végül nagy mázlim volt: rohanva elkaptam egy buszt, ami átvitt a Westminster apátsághoz, ott alászálltam a metróba, és kiderült, hogy a Jubilee mégis közlekedik. Pont éjfélre értem haza, csapzottan, büdösen, ragacsosan, mintha jót szexeltem volna, pedig csak rohantam a londoni BKV után a magas páratartalmú meleg éjszakában.

Zuhany megvolt, fogmosás megvolt, a blogposztot meg most fejezem be. Jóéjt kedves internetező gyerekek!

London: újra meg kell szokni

A szombati nap után lestarpáltan feküdtem le aludni és nagyon jót szundítottam. Szükségem is volt rá, bár vasárnapra nem terveztünk semmi extra durvulást, estére mégis sikerült offolnom magam és még nincs vége.

A Zsu által tálalt bőséges reggeli után első utunk az Oxford streeten lévő Muji üzletbe vezetett, ahol vettem egy univerzális konnektor átalakítót, amellyel a világ több mint 150 országának dugaljzatával kompatibilis és van rajta USB csatlakozó is :) Aztán benéztünk a Body Shopba, amelyről életemben először külkeres tanulmányaim során találkoztam, amiről esettanulmányt kellett írnunk, de nem is ez a lényeg, hanem hogy nagyon bevásároltunk, mivel Zsu 20% kedvezményt kapott a törzsvásárlói kártyája után, így vettem hugomnak meg anyukámnak egy rakás cuccot, amit majd magukra kenhetnek. Na, most lelőttem előre a meglepetést, de annyi baj legyen.

Ma egyébként iszonyat meleg volt, estére le is égett a vállam, mivel lájtosra vettem a figurát, trikóban mászkáltam egész nap. Sétálgattunk a Temze partján, majd a Tate Modern mellett lévő nagy forgalmú pub-ban rákészültünk a Német-Angol meccsre, ahol kellemes eszmecserét folytattunk egy idős angol hölggyel, majd miután megkérdezte, hogy kinek szurkolunk, Zsu legnagyobb bánatára én az angolok mellett döntöttem (lásd előző poszt vége). Egyébként ez az én formám, valamiért mindig a vesztesnek drukkolok és lőn, Angliát lealázták a németek. Ezután elváltak útjaink Zsuval és úgy terveztem, hogy valahol megvacsorázom, majd beülök egy pub-ba az Argentina-Mexikó meccsre, de nem így történt. Miután másfél órát bolyongtam céltalanul a belvárosban, eljutottam arra a szintre, hogy összeesek, ha nem eszek valamit ezért nagyon gyorsan kerestem egy megfizethető vendéglátó helységet. Vacsi után nekiálltam a pub keresésnek, de a belvárosban nem találtam egy nyitott helyet sem - mondjuk nem tudom mit vártam vasárnap este... Keresgélés közben jól eltévedtem, a térkép sem segített, úgyhogy bemenekültem a legközelebbi metróba, hogy elmetrózzak a Marble Arch-ig, amiről biztosan tudtam, hogy onnan jár egy busz Kilburn felé. Hazafelé rájöttem, hogy Zsuval vissza kellett volna jönnöm, mert a környéken szinte az összes pub nyitva volt és természetesen mindenhol adták a mérkőzéseket.

Most meg itt ülök a konyhában egy kiadós zuhany után, mindjárt éjfél, írom a blogom, aztán meg nekiállok dolgozni, mert van egy kis restanciám, amit pénteken már nem tudtam befejezni a Ustreamben, de muszáj, mert különben a többiek nem tudnak haladni a munkával.

Kicsit off, de azért leírom: a T-Mobile elmehet a kurvaanyjába. Itt van ez a hiper-szuper telefonom, amit sok pengőért vettem tavaly, de a roamingon kívül semmi más nem működik: nem tudok twittelni, netezni, térképet nézni, konkrétan semmit, amihez minimum 3G kéne. és adatforgalommal jár. Amikor leszálltam a gépről, küldtek egy sms-t, hogy üdvözölnek a UK-ban, a roamingos hívás meg sms jó drága lesz, meg az adatforgalom is, csak azt felejtették el leírni, hogy hogyan tudom aktiválni, vagy hogy lehet-e egyáltalán. Nem érdekel mennyibe kerül, akarom azt a szolgáltatást! Holnap reggel első dolgom lesz, hogy felhívom a T-t és oldják meg a problémám, vagy menjenek bús p....ba.

Most jól kidühöngtem magam, jöhet a munka. Jó éjt kedves internetező gyerekek!

Újra Londonba

Három év után újra sikerült kijutnom Londonba, bár semmi sem úgy alakult, ahogy azt hónapokkal ezelőtt elterveztem. Az volt ugyanis a terv, hogy meglátogatom kintrekedt barátaimat - Mózest, Daint, Attist, Zsut és Diust - csakhogy Mózes közben hazajött márciusban, Dain elköltözött Amszterdamba és megházasodott (tegnapelőtt), Attist meg kiküldte a cége egy hónapra Fokvárosba, hogy ott lapátolja a biteket. Szóval nem túl jól indult az egész, mégis megvettem a repjegyet áprilisban. Mivel eredetileg Mózesnél és Dainnél laktam volna, más alternatíva után kellett néznem, így jött a képbe Zsu, de ő csak 5 napot tudott bevállalni, és Attis lett volna a másik szállásadóm, ha ha nem küldik ki közben Dél-Afrikába. A szálláskeresés további mizériájától itt most mindenkit megkímélnék, a lényeg, hogy végül Tct-nél, a Spottr egyik alapítójánál sikerült a másik öt napra hajlékot szereznem, ezúton is hálás köszönet neki.
Péntek este még megnéztem a Spanyolország-Chile mérkőzést az Indexen, aztán szép komótosan összepakoltam a cuccaimat, meg kitakarítottam a lakást és 5-re hívtam egy taxit, ami kivitt a reptérre. A repülőutat átaludtam, mivel éjszaka egyáltalán nem feküdtem le. A gépem Gatwick-en szállt le, ahonnan vonattal viszonylag hamar eljutottam London belvárosába, a Victoria Stationre. Egy kis bénázás után sikerült feltöltenem a 3 éve vásárolt Oyster kártyámat - ami a Londoni BKV bérletének felel meg és bármikor újrafelhasználható - és megkerestem a buszt, ami elvitt Kilburnbe, ahol most Zsu lakik. Útközben deja vu rohamom volt, mivel 3 éve ugyanezen a környéken laktunk Dainnel, amikor Diust látogattuk meg.
Nagyon jó volt újra Zsuval találkozni. Elvitt az albérletébe, amit három másik különböző nemzetiségű emberrel oszt meg. Első dolgom volt, hogy aludjak pár órát, mert teljesen kimerültem. Utána kibuszoztunk a Hyde Parkba, ahol egy elkerített részen koncertek voltak, de oda nem mentünk be, hanem kerestünk egy félig árnyékos helyet, ahol cider-t iszogattunk. Közben a színpadon váltották egymást a zenekarok és kb 5 perccel azután, hogy letelepedtünk a fűbe, a Jamiroquai pendítette meg a húrokat. Bár semmit sem láttunk, de azért elég laza volt, hogy szombat délután élő Jamiroquai koncert mellett ciderezünk a Hyde Parkban. A park egyébként tele volt emberekkel. Mint megtudtam, igazi kuriózum, hogy hétvégén süt a nap, ráadásul nem is kicsit, így aki tehette kiszabadult a négy fal közül.
Egyébként még egy darab képet sem készítettem, de ami késik nem múlik. Ma Anglia-Németország meccset fogunk nézni a Regent's Park-ban, de még nem döntöttem el, hogy kinek szurkoljak ;)

Ellopták a bicajomat

Kedves olvasók! Ma reggelre ellopták a VII. kerületi, Dembinszky utcai 4. emeleti lakásom elől a leláncolt bringámat. A lánc sértetlen volt, tehát valaki tegnap este 8 és ma délelőtt 10 óra között egyszerűen kinyitotta a zárat, majd elvitte a kerékpárt. Egy apró reménysugár számomra, hogy a ház bejárati kapuja be van kamerázva, tehát aki kivitte a bicajt, annak be is kellett jönie, tehát elvileg meg van örökítve az arca. a kamerát kezelő gondnokkal még nem sikerült beszélnem, mivel a sokk hatására bejöttem dolgozni, de egyelőre képtelen vagyok konstruktívan hozzájárulni a haladáshoz. A mai nap folyamán még beszélek a gondnokkal illetve feljelentést teszek a rendőrségen. Szeretném a segítségeteket kérni, hogy amennyiben látjátok valahol, akkor dobjatok egy twitet, vagy mailt (zsuttispy kukac gmail pont com), folyamatosan online vagyok, illetve aki ismeri a számom, az hívjon fel.

A bringa főbb ismertetőjelei, legalábbis tegnap estig:

• fekete trekking váz, ismeretlen típus
• 28"-as kerekek
• Truvativ hajtómű
• 8 fokozatú Shimano hátsó váltó
• a váz felső keresztcsövének két oldalán egy-egy sárga matrica volt, fekete, előre mutató nyíllal
• a váz frontján kopott Jackass matrica
• Genesis kormányrúd
• a kormányon volt egy Cateye lámpa, egy csengő és egy bringaóra, aminek a számlálója kb 7020 km körül állt
• az alsó csövön egy 2007. szeptemberi zöld Critical Mass matrica (első CM-em volt)
• levehető hátsó sárvédő
• fekete nyereg és nyeregcső
• Bart Simpson-os fém kulacs

Hálás köszönet mindenkinek, aki segít, a megtaláló nem marad jutalom nélkül, illetve felhatalmazom, hogy a nevemben jól rúgja fejbe a tolvajt, amíg odaérek. Az alábbi kép illetve videó segíthet az azonosításban.

365Budapest Werk from zsutti on Vimeo.

Új munkahely: Ustream.tv

Na megpróbálom magam erőteljesen seggberugdosni, hogy a rövid twitek javára méltatlanul elhanyagolt blogomba új életet leheljek, ezért az elkövetkezendő pár napban leírom az elmúlt hetek fontosabb eseményeit. Szóljon ez a post az új munkahelyemről, ahol április elsején kezdtem: ez a Ustream.

A cégről annyit kell tudni, hogy 2006-ban alapította egy magyar és két amerikai úriember, és a magyar szálnak köszönhetően itthon folyik a fő fejlesztés. A cég szolgáltatása nagyon leegyszerűsítve abból áll, hogy bárki számára élő online közvetítést tesz lehetővé, aki rendelkezik webkamerával és internetkapcsolattal, illetve kamerával ellátott és netkapcsolatra képes mobillal. A központ egyébként az USA-ban található a Szilícium-völgyben.

Hogy is kerültem ide? Ehhez vissza kell mennünk az időben: pár hónapja még a Youngban egyik munkanap végén megkérdeztem a reklámszakmában nálam 12 évvel tapasztaltabb kollégámat, hogy volt-e valahe ilyen szar ügyfele, mint a Kékek. Kb. 5 másodperc alatt átgondolta az elmúlt 15 évet és mondta, hogy SOHA NEM VOLT MÉG ILYEN SZAR! Na, akkor bennem eltört valami, hiszen az elmúlt 3,5 évben a Kékeknek dolgoztam, és bár az elején meg a közepén még nagyon élveztem, de a végén már nem annyira. Külön postot szentelhetnék annak, hogy mennyi ostobaságot kellett megszenvednünk, de nem tehetem, mert akkor otromba módon szerződést meg titoktartási kötelezettséget szegnék és annyira megbüntetnének, hogy az a lakástörlesztés mellé nem hiányzik. Szóval hirtelen megállt az idő és kezdtem átgondolni a reklámszakmában eltöltött éveimet, pro és kontra. Arra jutottam végül, hogy nem tudom pontosan mit akarok csinálni és hol, de a Kékektől meg kell szabadulnom!

Nem sokkal később úgy alakult, hogy egy itt dolgozó cimborám, Nec felesége, Mazsi eljött ide felvételre, de különböző okok miatt lemondta az állást és maga helyett ajánlott két embert, közülük én voltam az egyik. A felvételi beszélgetés "gyakorlati" részét jól elszabtam, de erre már csak akkor jöttem rá, amikor hazafelé tartottam. Otthon egyből rácuppantam a PC-re és írtam egy mailt, hogy "egyáltalán nem volt jó, amit mondtam" (idézet a levelemből) és részletesen taglaltam, hogy mit kellett volna. Ezek után megnyugodtam, mindent tőlem telhetőt megtettem a cél érdekében és két hét után vissza is hívtak, hogy enyém az állás. Emlékszem, hogy épp vacsorát akartam készíteni és a konyhában visítottam örömömben :)

Anyagilag nem jártam jobban, mint az előző munkahelyemmel, de rosszabbul sem. Napi 8 km-el többet kell tekernem, mint Y&R-ba, ellenben megszabadultam a Kékektől! Ráadásul kaptam még egy Macbook Pro-t, ami a munkaeszköz szerepét tölti be és azt azért be kell valljam, hogy ez elég jó motivációs tényező! Az iroda egyelőre átmeneti, ősszel költözünk egy új helyre a Graphisoft Parkon belül. Ja és ami nagyon tetszik, hogy a belső kommunikáció 21. századi céghez méltóan Gmailen és Skype-on zajlik! Internet FTW! (Van itt egy nyomtató is, de működni még nem láttam.) A kollégák jó arcok. Képzelj el kb 60 embert, akiknek a zöme valamit programoz, aztán akad még pár projektmenedzser meg designer. A közös nevező a kockulás minden szinten. Persze én csak nézek ki a fejemből, mikor a progosok elkezdenek dobálózni hangzatos és titokzatosnak tűnő rövidítésekkel, meg kóder szakzsargonnal, vagy amikor a konyhában mutogatják egymásnak az újonnan letöltött mobiljátékokat és egyszer csak hangos fegyverropogás társul a roppanós debreceni sült kolbász mellé, vagy amikor péntek este hatkor leülnek páran a C64-en játszani. Igen, van az irodában C64! Aztán van még csocsó is, a rend kedvéért :)

Jól érzem itt magam. Nem kell korán bejönni, reklámmentes környezet (picit fura, de meg lehet szokni), nincs ostoba ügyfél akit megvuduznék, új kihívások vannak, amelyek teljesen másfajta gondolkodást kívánnak meg, mint amiben eddig részem volt. A legfaszább az, hogy este hatkor nem akarok fejvesztve menekülni az irodából.

Ma már úgy néz ki, hogy az első másfél hét lájtos tempója után beindul a gépezet. Nadrág felkötve, hadd tologassam a pixeleket!

Bye-bye Y&R

Utolsó munkanapomat töltöttem ma a Young & Rubicam reklámügynökségen, jövô héten a már a Ustream-nél tologatom a pixeleket. Kereken öt hónapig voltam itt, és csakúgy mint az Ogilvyben, itt is a Kékek anyagain kellett dolgoznom. Cseberbôl-vederbe, mondják erre. Nagyon jó volt itt dolgozni, jó volt a fizu, szuper volt a társaság, volt csocsó, csak a Kékek ne lettek volna... Ez van, elôbb-utóbb tovább kell lépni, nálam ez most elôbb jött el. Pár embert azért hiányolni fogok...

Függöny.

Ipolytarnóc

Az egyik legjobb dolog, ami az elmúlt hetekben történt: nemrég kaptam egy mailt, hogy kiállítánák néhány munkámat a Bükki Nemzeti Park Ipolytarnóci Ősmaradványok nevû létesítményében. Egész pontosan egy állandó és egy idôszakos kiállításról van szó az épület különbözô helyiségeiben. Az állandó lenne a 365BP-nek egy részlete, az idôszakos, amelyre júniusban kerül sor a természetfotóimból állna. Hétvégén voltam megnézni a helyszínt, ami természetesen nem a klasszikus kiállítóterem, de elsô önálló kiállításnak úgy gondolom tökéletesen megfelel, sôt, el sem tudom mondani mennyire örülök ennek a lehetôségnek! Jelenleg a kiállítás részletein dolgozunk, a 365BP-t már Húsvétra szeretnék kitenni, tehát az idô szorít. Ami teheti, az menjen el Ipolytarnócra, a kiállítás és az ôsmaradványok mellett remek túrázási lehetôségek vannak a környéken.

Ha már ott voltam, kipróbáltam a 4D mozit, amely kb. 10 percig tartott, de úgy visítottam közben mint egy kisgyerek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy levetítenek egy sima 3D-s filmet, természetesen adnak hozzá szemüveget és egy hidraulikus szerkezet által mozgatott székbe ültetnek. Bár a szék maga csak néhány centimétert mozog, a 3D-nek köszönhetôen az élmény olyan, mintha valóban ott lennél és veled történne. Pl amikor több ezer méteres magsságból elkezdesz "zuhanni" és hirtelen egy Ötödik elem által ihletett városrészben találod magad, ahol iszonyatos sebességgel cikázol jobbra-balra, az nagyon o-da-basz. Minden korosztálynak ajánlott, de szívbajosok, tériszonyosok, epilepsziások lehetôleg kerüljék.